Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szegénypolitika-Ferge Zsuzsa

2008.10.04

 

3. SZOCIÁLPOLITIKA –

SZEGÉNYPOLITIKA

 

120 év szegénypolitikájának elemzése a következő főbb tanulságokkal szolgál:

            1. A „szegénypolitika”, még ha közvetlen céljából, a szegénység csökkentéséből sikerült is valamit megvalósítania, általában kedvezőtlenül hat a társadalmi viszonyokra, a társadalmi kohézióra.

            2. A szegénység ellen valójában nem lehet „szegénypolitikával” küzdeni. A történelmi elemzés szerint jelentős javulás e téren épp abban a három szakmában regisztrálható (a századfordulón, 1945 és 1948 között, illetve 1957 és 1977 között), amikor még, illetve már nem volt, vagy alig volt „szegényügy”. Ez ismét nem azt jelenti, hogy a „szegénység” elleni tudatos lépések soha nem használnak. A jelek szerint azonban a kifejezett szegénypolitika nemcsak hogy nem elégséges, de nem is szükséges feltétele a szegénység csökkentésének.

            3. Az egyéni szükségletekre válaszoló, az állampolgárokat tisztelő és humánus szociálpolitika nem csak, talán nem is elsősorban a szegények érdeke – noha e nélkül a szegénység is nehezen kezelhető. Az ilyen szociálpolitika valamennyi állampolgár egyéni érdeke is, s – minthogy feltehetően pozitívan hat a társadalmi viszonyok összességére – makroszintű társadalmi érdek is.

            4. A szegénység, főként a gazdasági fejlődés meghatározott szintje fölött, nem csak, vagy nem elsősorban abszolút hiányokhoz, hanem objektív egyenlőtlenségekhez is kapcsolódik. Nemcsak az abszolút, hanem a relatív (azaz az egyenlőtlenségekhez kötődő) szegénység csökkentése is sokkal könnyebben megy gazdaságilag fejlődő, mint stagnáló vagy válságban lévő korszakokban.

            E tanulságok többé-kevésbé világosan adódnak a szegénység és szegénypolitika történeti elemzéséből. Egyes összefüggésekre, s főleg a jelen szempontjából lényeges következményeikre azonban érdemes részletesebben is kitérni.

 

            1. A „szegénypolitika” lényegében a következőket jelenti: „A” politika a relatív, egyenlőtlenségekkel összefüggő szegénységet nem, vagy kevéssé érzékeli problémaként. Zavaró, kezelendő jelenségnek az abszolút, létfenntartási küszöb alatti szegénységet tekinti. A szegénypolitika célja az, hogy a küszöb alatt élő egyének, illetve családok helyzetén javítson. E törekvésből következően a szegénység egyéni problémaként jelenik meg, ami tehát valamilyen módon összefügg az egyén adottságaival.

            Ilyenformán – lényegében csúsztatás nélkül – ebben a közelítésben a szegénység előfordulásáért való felelősség részben vagy egészben az egyénre hárul. Ilyenkor nem úgy merül fel a kérdés, hogy nincs-e például a gazdaság működésében valami zavar, ami miatt emelkedik a munkanélküliek száma, hanem úgy, hogy egyesek miért nem képesek munkát találni, mások miért nem hajlandók munkát vállalni. Nem úgy merül fel a kérdés, nincs-e hiányosság a társadalmi elosztás–újraelosztás elveiben vagy rendszerében, ha számos sokgyermekes családnál vagy idősnél súlyos megélhetési gondok tapasztalhatók, hanem úgy, hogy nincs-e ezen családok vagy öregek magatartásával semmi baj. A gyermekesek szegénységének például az lehet a közvetlen oka, hogy az apa iszákos vagy az anya nem vállal munkát, az idősekének az, hogy nem végeztek olyan munkát, ami nyugdíjjogosultságot biztosított volna, vagy hogy hozzátartozóik nem teljesítik szülőtartási kötelezettségüket.

            Ha a politika problematikus jelenségekért a felelősséget az egyénre hárítja, akkor a társadalmi segítségnyújtásnál óvatosnak kell lennie, gondosan meg kell vizsgálnia az egyén adottságait, tulajdonságait. A segítség ugyanis az egyénnek szól, de közpénzből, a közösség pénzéből kell adni. Eléggé érthető, hogy a közösség tagjai érzékenyek az általuk megtermelt összegek felhasználására. Ezért a közigazgatás tisztviselőinek ügyelniük kell arra, hogy ne keletkezzen olyan látszat, mintha érdemtelenekre pazarolnák a tisztesen dolgozók által keservesen megtermelt összegeket. A segítségre szoruló egyének magatartásának gondos ellenőrzése így szükségképpen vezet a segítségre érdemesek, valamint a segítségre nem méltók, érdemtelenek megkülönböztetéséhez.

            Az első csoport, az érdemesek részesülhetnek a közpénzből nyújtott segítségben, amennyiben van erre fedezet, s amennyiben a szánalom vagy könyörületesség érzése elég széles körben helyeslésre talál. Az érdemes szegényeknek nyújtott segítség alapja a szegénypolitika felfogásában nem korábbi teljesítményük, hanem egyéni balszerencséből adódó rossz helyzetük. Valamilyen módon éreztetni kell tehát velük, hogy ők nem jogosultak a köz támogatására, hanem a köz (esetleg a közösséget megtestesítő állam) jóságát élvezik. Amíg a közösség nem ismeri fel vagy el, hogy az ún. egyéni balszerencse mögött többnyire valamilyen társadalmi tény is van, nem alakulhat ki más segítési forma, mint az egyéni helyzetet gondosan mérlegelő egyéni segélyezés. S ennek nyújtásakor arra is ügyelni kell, nehogy a köz jóságát élvező egyén többet kapjon, mint azok, akiknek elismert teljesítményre épülő jogaik vannak. Ezért például az idősek rendszeres segélye alacsonyabb kell, hogy legyen, mint a nyugdíjminimum.

            A második csoport, az önhibájukból szegények, a köz támogatására nem számíthatnak – ami értelemszerű következménye a szegénység egyéni hibával való magyarázásának. Ma Magyarországon a deviáns magatartások, és az állandó munkavállalás hiánya folytán kerülhet valaki e kategóriában. A kategorizálás számos visszás vonással jár. Így például az egyén érdemtelensége hozzátartozóira is átháramlik. Ezért az állandó munkaviszonnyal nem rendelkező szülő gyermeke után jár családi pótlék, vagy nem kaphat nevelési segélyt a család, ha van deviáns magatartású családtag. További visszásság, hogy a gyermek maga is lehet „érdemtelen”, s így oka a család érdemtelenségének. (Ez a megfontolás rejlik a mögött a rendelkezés mögött, hogy a gyermek kétszeri igazolatlan iskolai mulasztása a nevelési segély megvonásához vezethet. Ez az utolsó példa egy további problémára is utal, arra, hogy a deviancia meglehetősen képlékeny fogalom. Sajátos módon még a rossz lakás is így értelmeződhet, s valójában ezért válhat a pénzsegélyt kizáró okká.)

            A szegénypolitika első lépése, az érdemtelenek kiszűrésre nem érdemesek anyagilag is, de sokkal általánosabb értelemben is a társadalom perifériájára sodródnak, egyre inkább kiszorulva az általában elfogadott gyakorlatokból. Valójában bűvös kör jön létre: a deviánsnak ítélt magatartás a család egészét megfosztja a létalaptól. A megélhetési kényszer a pénzszerzés egyre kevésbé elfogadható módjaihoz vezethet, azaz újabb deviáns viselkedéseket okoz, amik egyre inkább elzárják az utat a társadalmi segítség bármilyen formája elől. A folyamat egy bizonyos pontján szinte elkerülhetetlen a gyermekek intézeti elhelyezése, ami a család felbomlását megpecsételi. Ebben a szemléletben összekeveredik tehát az a két kérdés, hogy a családok „miből éljenek” s hogy „hogyan éljenek”. Ha a „hogyannal” baj van, alkalmasint nem lesz „miből” élni. A két kérdés szétválasztása és külön kezelése indokolt lenne.

            A társadalmi kohézió szempontjából további probléma, hogy – jól ismert társadalmi „reflexek” miatt – az érdemtelenek könnyen válnak bűnbakká. Ez főként gazdaságilag nehezedő időszakokban fordul elő: az elégedetlenség levezetésének egyik jó eszköze az, ha egy „érdemtelen” csoport felé irányítható.

            A szegénység kezelésének mások lépése a segítség eszközeinek kidolgozása – amely eszközök ugyancsak kohéziógyengítők, elválasztóak lehetnek. A legfontosabb elem az, hogy a segítség többnyire az állampolgári léthez tartozó autonómiák csorbításával jár, elsősorban a magánélet szférájában való szoros beavatkozás révén. Ha ugyanis a segély érdemességhez kapcsolódik, akkor ennek meglétét ellenőrizni kell. Folyamatosan vizsgálandó, hogy nem fordul-e elő a szó tág értelmében vett normasértő magatartás a családban. (Itt tűnik elő, mennyire képlékeny a deviancia fogalma.) A folyamatos kontrol kiterjedhet a család életének minden mozzanatára, minden színterére. Ennek keretében az államigazgatás (helyi szerveinek) képviselői számlát kérhetnek a segély elköltéséről, megnézhetik, mi van a szekrényekben, mi fő az edényekben. A normától „lefelé” és „felfelé” is lehet térni. Normasértés, ha a gyermek nem kap meleg ételt, de az is, ha „luxusra”, angolórára vagy magnóra költenek pénzt a segélyezettek. A strukturálisan erősebb csoportok által sugallt norma megszabja a szükségletek hierarchiáját. Ennek megsértése általában elítélést von maga után, de a segélyezetteknél anyagi következménye is lehet.

            A magánélet feletti ilyen kontroll formálisan nem jogsértő, mert nincs jogszabály, amely tiltaná ezt az államigazgatási eljárást. Ugyanakkor nem is teljesen jogszerű. Az állampolgár fogalmához ugyanis (mintegy 200 éve) szokásjogilag hozzátartozik a magánszféra sérthetetlensége, ezen belül a magának érintetlensége. A tételes jog egy helyen – a büntető eljárásjogban – foglalkozik ezzel a kérdéssel: bűncselekmény felderítése során meghatározott feltételek és meghatározott jogi garanciák mellett házkutatás tartható.

            A tételes jog tehát hallgatólagosan elismeri a szokásjogot, azért határozza meg pontosan a kivételt, amikor a szokásjog (a magánszféra érinthetetlensége) megszeghető. Ugyanakkor tételesen nem tiltja a szokásjog más (enyhébb formájú) csorbítását, illetve nem határozza meg, hogy mely esetekben, milyen garanciákkal történhet ez. Sajátos módon például azon segélyekre vonatkozó jogszabályok; amelyekben környezettanulmány készítésére történik utalás, ennek jogi feltételeiről és garanciáiról nem szólnak. Ez olyan joghézag, ami végső fokon nemcsak a segélyezett szokásos állampolgári autonómiájának csorbítását jelenti, hanem szinte a bűncselekménnyel gyanúsíthatónál rosszabb helyzetbe hozza. (Lehet, hogy ezért is válnak olyan könnyen bűnbakká a szegények bizonyos csoportjai.)

            Végeredményben az egyedi segélyezés legtöbb összetevőjénél – a rászorulók megkeresésénél, a segély nagyságának megállapításánál, a segélyezettek helyzetének folyamatos nyomon követésénél és nyilvántartásánál – kimutatható az állampolgári autonómia korlátozása, azaz a szegények negatív megkülönböztetése. Nem meglepő, hogy – tudatosan vagy önkéntelenül – ugyanezen sajátosságok jellemzik azokat az intézményeket, amelyek a piac kikapcsolásával működhetnek, de csak vagy elsősorban azok számára, akik nem képesek fizetni. A „szegényjogon” nyújtott szolgáltatásoknál vagy intézményeknél a negatív megkülönböztetés átlagosnál rosszabb minőséget és általában autonómiakorlátozást jelent. (E vonások kimutathatók minden kettős, fizető és ingyenes hálózattal működő rendszerben, az egészségügyi ellátásról a szociális otthonig.) Éppen ezért tekinthető fontos pozitívumnak, hogy a magyar viszonylag szűk körre szorultak az anyagi rászorultságtól függő hozzájutással működő rendszerek – és ezért nem kívánatos felélesztésük sem. Az is igaz persze, de ez már témánkon túlmegy, hogy sok esetben az ingyenes vagy kedvezményes rendszerek akkor is felmutatják a szegényjogon kapott szolgáltatások sajátosságait, ha már nem kettős rendszerben működnek. A megoldás sokan a piacosításban látják. Számomra úgy tűnik, az állampolgári autonómiák korlátozását, illetve a kiszolgáltatottságokat általában épp ezeknél a szolgáltatások nem a piacosítás csökkentheti, hanem az állampolgári jogok növelése, azaz a demokratikusabb, kontrollálhatóbb működés.

            Összefoglalva az eddigieket: minthogy a szegénypolitika szükségképpen elkülönítő, autonómiakorlátozó és egészében negatívan diszkrimináló, gyengíti a társadalmi kohéziót, szolidaritást. Struktúrabontó jellege e vonásokból együttesen adódik.

           

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.