Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szegénypolitika-Ferge Zsuzsa 3

2008.10.04

            3. A „rászorultsági elv” kiterjesztett értelmezése azt jelenti, hogy a szociálpolitika bizonyos szükségleteket a fizetőképességtől részben vagy egészben függetlenül kielégít azoknál, akiknél a szükséglet felmerül, akik ebből a szempontból „rászorulók”. Az egészségügyi szolgálat (legalábbis elméletileg, a hálapénzkérdéstől eltekintve) már Magyarországon is így működik. A szociális szolgálatoknál e kérdés egyáltalán nem tisztázott. Egy részüknél (például bölcsőde, óvoda, amik ugyan csak részben szociális szolgálatok, de ez a funkciójuk igen fontos) az általános „rászorultsági elv” működik, az intézmények nyitottak. Más részük csak akkor ismeri el a szociális rászorultságot, ha az a szűk értelemben vett anyagi rászorultsággal párosul. Ez elsősorban a „felnőttgondozás” hálózataira és intézményeire (idősek házi gondozása, öregek napközije, szociális otthonok) áll.

            A szűken értelmezett rászorultság szerint hozzájutási elv két jelentős probléma forrása. Az egyik az, hogy a meglévő hálózatok – alkalmasint az ellenkezőjére irányuló erőfeszítések ellenére – magukon viselik a szegénypolitika bélyegeit. Ez teljes mértékben áll az állami gondozás intézményeire is. A másik probléma azok többségénél lép fel, akiknek jövedelme a szűkösségi küszöb felett van, azaz anyagilag nem rászorultak, de a szokásosnál szükségletek fedezésén túl nemigen van szabadon elkölthető jövedelmük. Annyi semmiképpen nincs, hogy a szóban forgó szociális szolgálatok piaci árát meg tudják fizetni. Ez házi gondozásnál ugyanúgy előfordulhat, mint akkor, ha intézeti ellátásra szorulnak. Igaz, a szociális otthonba ma már esetleg bekerülhetnek, és erejükhöz mérten fizetnek térítést. Ám a szociális otthon éppen súlyosan autonómiacsorbító jellege miatt alig elviselhető azok számára, akiket életük erre kevéssé készített fel. (A legelesettebbek kénytelenek beletörődni ebbe, mert nincs más választásuk, és azért képesek elviselni, mert életük számos tapasztalata ilyen jellegű volt.)

            Az újabb hálózatok–nevelési tanácsadók, családsegítő központok – már nyitottan (és ingyenesen) működnek. Így nemcsak a „szegények” intézményei. Ennek megfelelően más az atmoszférájuk és színvonaluk, mint a tradicionális hálózatokban. (Igaz, itt is kísért a múlt, ami elsősorban a megfelelő szakképzés hiányából adódik. A régi szemlélet a szóhasználatban is tükröződik, ami nem tud megszabadulni, például az állampolgárt kiskorúvá degradáló „gondozott” kifejezéstől.)

            Nyitott, a világon sehol nem eldöntött kérdés az, hogy a szóban forgó szociális szükségletek olyanok-e, hogy azokat mindig mindenkinek ingyen kell juttatni, vagy elfogadható-e, legalábbis egyes hálózatokban, a fizetőképesség arányában történő hozzájárulás (ami jelenleg a szociális otthonok gyakorlata). E kérdés tárgyalása messze túlmegy az itt választott témán, s nem is szükséges itt eldönteni. A szegénység csökkentése, a léthez elengedhetetlen szükségletek jobb kielégítése végül is „csak” annyit követel meg, hogy megfelelő kapacitású ellátó hálózatok létezzenek, éspedig nem elkülönítetten „szegények” és nem szegények számára. Igaz, az integrált hálózat nem szabadul meg automatikusan a szegénypolitika autonómiakorlátozó és egyéb vonatkozásaitól, de erre jobb esélyei vannak.

            4. A negyedik tanulság némileg paradox. Azt állítja, hogy az egyenlőtlenségeket könnyebb csökkenteni akkor, amikor a források bővülnek, és növekvő egyenlőtlenségeket is elviselne a közösség (mert a rossz helyzetek is javulnak), mint akkor, amikor a források szűkülnek, tehát a nagyobb egyenlőtlenség a legrosszabb helyzetek abszolúte is tovább rontja. A magyarázat nyilván nem az, hogy a fellendülő szakaszok gerjesztik a társadalmi megbékélés és önzetlenség szellemét. Ennél prózaibb jelenségről van szó. Valószínűleg csak arról, hogy könnyebb a rosszabb helyzetű csoportoknak forrásokat átengedni, ha biztosnak látszik a források – esetleg kamatos – újrafeltöltődése, mint ha a megszerzett helyzetek szinten tartása is veszélyben van.

            A rosszabb periódusban a forrásokhoz való ragaszkodás ugyancsak nem önzéssel, azaz egyéni pszichológiai motivációkkal magyarázandó. Lehet, hogy csupán végzetesen szociologikus szemléletről van szó, ám az a gyanúm, hogy végső fokon mind a jó periódusok „önzetlenségét”, mind a rossz periódusok „önzését” strukturális okokra kell visszavezetni. Ha bővülnek a források, akkor a status quo, az előnyök és hátrányok rendszere akkor sem változik meg gyökeresen, ha az egyenlőtlenség csökken: az abszolút távolságok még így is nőhetnek, vagy a több forrásból új előnyök alakíthatók ki stb. Sőt még az egyenlőtlenségek abszolút csökkenése is esetleg elviselhető, ha ez a legjobb helyzetűeknél is legalább némi nyereséggel, nem pedig veszteséggel jár.

            Rosszabbodó helyzetben mindenki érzi a bizonytalanságot – ezért is igyekszik megszilárdítani pozícióit. S mint általában, jobb induló helyzetből erre több lehetőség van. A strukturális előnyök megtartása csak akkor lehetséges – stagnáló források mellett –, ha az egyenlőtlenségek legalábbis változatlanul megmaradnak, szűkülő források mellett pedig, ha nőnek. Ugyanannyi vagy kevesebb forrást csak úgy lehet kevésbé egyenlőtlenül elosztani, ha átcsoportosítás történik a jobb helyzetűektől a rosszabb helyzetűek felé. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a jobb helyzetűek nemcsak relatív, de abszolút értelemben is veszítenek.

            Az elosztható források és a megtartandó előnyök nemcsak anyagi jellegűek. Előnyt jelent és további előnyök forrása a stabil és tartalmas munka, a szimbolikus tőke és az ehhez való hozzájutást biztosító iskolák. Az egyik legalapvetőbb erőforrás a hatalom. A hatalom elosztásának egyenlőtlensége végső fokon azon mérhető le, hogy az egyes társadalmi csoportoknak milyen esélyük van az őket érintő döntések befolyásolására.

            Rosszabbodó helyzetben nemcsak az anyagi források stagnálnak, vagy csökkennek. Ha a gazdaság nem mozdul előre, nem szaporodik azon munkahelyek száma, amelyek magas szintű tudást, illetve ezt igazoló magas iskolai végzettséget igényelnek. Ezért élesedik a verseny például azokért az iskolai helyekért, amelyek a „szentesítő” végzettséget biztosítják. Különösen nehéz ilyenkor a hatalom elosztásának problémája. Javuló helyzetben, amikor a relatív privilégiumok, akkor sincsenek veszélyben, ha a rosszabb helyzetű csoportoknak több lehetőségük van érdekérvényesítésére, viszonylag kicsi lehet a demokratizálással szembeni ellenállás. Rosszabbodó helyzetben a hatalmi centrum eltolódásai, a decentralizálás és demokratizálás a status quót megkérdőjelező csoportokat erősíthetik. Más megfogalmazásban: rosszabbodó helyzetben logikailag erősödnie kell a hatalomért folyó küzdelemnek, mert nagyobbak a tétek. A rossz helyzetűeknél a veszteség a minimális létfeltételek alá süllyedést jelentheti, a jobb helyzetűeknél a status quo megrendülését, az előny–hátrány hierarchia legalább részleges felbomlását. A hatalmi küzdelemben ezúttal is az eleve erősebbek, a szimbolikus javakat is jobban kezelők vannak előnyben. Érthető, hogy különböző – a status quót szentesítő – ideológiák segítségével igyekeznek pozíciójukat, esetleg további előnyeiket igazolni. :Fejezetek a szegénypolitika történeteiből. Magvető, 1986.

 

   

Válogatás Ferge Zsuzsa tanulmányaiból, T-Twins Kiadó, 1991 Budapest 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.