Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szegénypolitika-Ferge Zsuzsa 2

2008.10.04

2. Az az állítás, hogy „szegénypolitikával nem lehet a szegénységet megszüntetni”, részben az előzőekből következik:

            – A szegényeket megkülönböztető eljárások a szegénytudatot erősítik. Ez – mint erről már többször szó volt – leszerelő tudat, ami egyre nehezebbé teszi az adott helyzetből való kiemelkedést.

            – Különösen problematikus az „érdemtelenek” segítségnyújtásából való kizárása. Ebből adódik a szinte megfordíthatatlan, vagy nehezen megfordítható „leszakadási tendencia”, amit szegénység és deviancia egymásba játszása tartósít.

            – Minthogy a szegénypolitika családokat gyermekeket is érint, ezen keresztül generációk közötti átörökítéssel is rögzíti a szegénységet. A gyermekek érintettsége többféle. Legjobb esetben csak az anyagi szegénység érinti őket, ami viszonylag jómódú, gazdagodó társadalmakban a kielégíthetetlen vágyakon keresztül hoz létre feszültséget, tartósan rögzülő hátránytudatot jelentős csoportoknál. Ezt erősíti és az egész szocializációs folyamatot torzítja a folytonos ellenőrzésekhez kapcsolódó azon felismerés, hogy szüleik másoknál kisebb értékűek. Önálló tényezőként hatva rontja a gyermekek önbecsülését az, ha őket saját környezetük segélyezettként tartja számon. „Másságuk” elkerülhetetlenül tudatosodik, ha például velük kapcsolatban fordul elő a szegénypolitikában általános azon gyakorlat, hogy azonos hibát vagy vétséget nem azonos mértékkel mérnek a szegényeknél, mint a többieknél. (Így például az említett két igazolatlan hiányzás a gyermekek többségénél csupán iskolai eszközökkel szankcionált iskolai vétség. Ha a család szegény és nevelési segélyt kap, az iskolai szankcióhoz anyagi veszteség is járulhat.) Szélső esetben a szegénység és deviancia kombinációja gyerekek családból való kiemelésével jár. Az állami gondozás, mint ezt ma már számos adat bizonyítja, rendkívül nehézzé teszi a későbbi zavartalan beilleszkedést, egyáltalán, a megbélyegzettségből és szegénységből való kiemelkedést.

            A szegénypolitikák kudarcának további oka látszólag technikai jellegű. Azon országokban, amelyekben a segélyezéssel valamilyen minimumszintet igyekeznek biztosítani, a keresőképes korosztálynál a szegénység miatti segítség maga válhat kiemelkedést gátló ellenösztönzővé. A segély feltétele ugyanis az alacsony kereset, illetve jövedelem. Ha a család többlet-erőfeszítéseket tesz a jövedelem növelése érdekében, fokozatosan elveszíti a segélyhez való jogot. E „szegénységi csapda” elkerülésére szolgálhat elvileg az a megoldás, hogy a segélyt nem csökkentik a többletjövedelemmel azonos mértékben (hanem például egyegységnyi többletjövedelem miatt csak félegységnyi segélyt vonnak el). A „karcsúsodó” elvonás természetesen még mindig ellenösztönző, túl azon, hogy bonyolult, tehát költséges. Emellett megvan az a hátránya, hogy új feszültséget hoz létre a segélyezett és környezete között, hiszen teljes azonos keresetű, családi helyzetű két kereső közül az kap külön közsegélyt, aki korábban rosszabbul teljesített, azaz kevésbé volt „érdemes”. Magyarországon a keresőképes korosztály számára nyújtható legfontosabb segély az ún. nevelési segély. Itt (mint a segélyezésnél általában) a fokozatos elvonás szabálya eleve nem alkalmazható, mert a segély összegét lényegében „diszkrecionális” módon, egyéni elbírálás alapján, külön szabályok nélkül állapítják meg az illetékesek. A rendelkezésre álló kevés dokumentumból úgy tűnik, hogy jövedelememelkedés esetén egyszerűen megszüntetik a segélyfolyósítást (a létező szabályoknak megfelelően). Ez esetben természetesen könnyen lehet, hogy a család jóval többet veszít a segély megszüntetésével, mint amennyit azzal nyert, hogy több saját jövedelemmel elérték azt a küszöböt, ami fölött már nem adható segély.

            Az ellenösztönzés léte az egyik magyarázata annak, hogy miért szokás (általában, nemcsak Magyarországon) a segélyt többé-kevésbé megalázó vagy megbélyegző feltételekhez kötni. Ha a segély számos járulékos kellemetlenséggel jár, akkor az anyagi ellenösztönzés kevésbé hat, mert az anyagi veszteséget a társadalmi helyzet javulása, az állampolgári autonómia növekedése ellensúlyozhatja. Valójában persze ez a meggondolás nem mentheti fel a segélyezés negatív vonásait, hiszen az esetek jelentős részében nem a család igyekezetén múlott, hanem külső-belső feltételeken, hogy a segélyezettek közé kerültek.

            Az ellenösztönzés elkerülésének szélsőséges esete a munkanélküliség önhibára való visszavezetése, s ezen az alapon a munkanélküli segély elutasítása vagy igen alacsony szintje. Ez esetben az egyén „ösztönzött” arra, hogy bármilyen munkát bármilyen keresetért elvállaljon. Ez a gyakorlat sajátos esetekben olykor indokolható. Így például amíg Magyarország gazdaságilag igen alacsony szinten volt, és a munkaalkalmak folytonosan bővültek, és a munkaalkalmak folytonosan bővültek, és a részben szabályozókkal elősegített munkaerőhiány mellett a legnehezebb, legrosszabb munkák legalább egy része jó keresetet tett lehetővé, a munkanélküli segély hiánya nem okozott túl sok nehézséget; viszont valóban ösztönzött a munkavállalásra. A munkalehetőségek lassúbb bővülése, illetve a helyenként már fellépő munkahelyhiány új helyzetet teremtettek, s feltétlenül szükségessé teszik a keresetkiesést pótló programokat (ha nem is a szegénypolitika stigmáját hordó „segély”, hanem „járandóság” stb. elnevezéssel). A tartós munkanélküliség társadalmi kárain azonban a jövedelempótló programok keveset segítenek, így – többek között – nehezen teszik elkerülhetővé az abszolút és relatív szegénység növekedését. Pontosabban: a munkanélküliséggel a relatív szegénység szinte definíciószerűen nő. A munkanélküliség ugyanis még elfogadható „munkahiány miatti járandóság” esetén is azt jelenti, hogy a munkanélküli ki van zárva egy alapvető társadalmi helyzet meghatározó tevékenységből, hogy keresőből teherré válik. Az abszolút szegénység növekedése akkor várható, ha a munkanélküli segély a létfenntartási szint alatt marad.

            Az elmondottakból nem az következik, hogy nincs szükség munkanélküli segélyre. Ha van – akár átmeneti – munkanélküliség, a segély bevezetése elkerülhetetlen. Csupán azt kívántam hangsúlyozni, hogy még ez sem oldja meg a problémákat. Valóságos megoldást csak olyan „struktúrapolitika” hozhat, amely tudatosan törekszik megfelelő körülmények között végezhető, elfogadható tartalmú munkák szaporítására, azaz munkahelyteremtésre; amely csökkenti a képzettségi és a foglalkoztatási, valamint a lakóhelyi és munkahelyi struktúra közötti távolságokat; amely – társadalompolitikaként – igyekszik a társadalmi viszonyok újratermelésének feltételei úgy szabályozni, hogy (egyedi beavatkozások nélkül) csökkenhessenek a fizikai és társadalmi életesélyek egyenlőtlenségei.

            Az eddigiekkel nem szerettem volna azt állítani, hogy a szegénypolitika okozza a szegénységet (bár a szegények helyzetét nemcsak javítja, hanem rontja is). Történelmi tapasztalatok alapján azt kívántam igazolni, hogy a szegénységgel szemben a szegénypolitika tehetetlen – azaz semmiképpen nem elégséges eszköz. De ennél több is igaz.

            A források relatív bősége elméletileg elengedhetetlen feltételnek látszik ahhoz, hogy a szegénység visszaszorítható legyen. A kiegyezés után évtizedekben és 1960 után valóban ez volt a javulás alapja. Az 1945 utáni néhány – kétségkívül – évre azonban sem a gazdasági fejlettség, sem a bőség nem jellemző. Az 1978 utáni időszakban viszont a gazdaság fejlettsége nem volt alacsonyabb, mint 10-15 évvel korábban – a szegénység problémája mégis súlyosbodni látszik. Ami a javulást jelentős időszakokban végül is közös, az nem is annyira a fejlettség abszolút szintje, mint a fejlődés kedvező trendje, a gazdaság lendülete, mindazzal, amit ez munkaalkalmak szaporodásában, források bővülésében s általában optimista társadalmi légkörben jelent.

            Az említett három periódusban, de különösen az utolsó kettőben, úgy csökkent rohamosan a szegénység, hogy nem vagy alig volt „szegénypolitika”, viszont nagyon erőteljes volt a „struktúrapolitika”, általánosabban társadalompolitika. Ebből logikusan következik, hogy a szegénypolitika a szegénység visszaszorításának nem is szükséges feltétele.

            Ez természetesen az utókor madártávlatból meghozott, az adott kor szegénység okozta szenvedéseire érzéktelen ítélete. Kérdés, hogy mi lett volna, ha – mondjuk – 1960 és 1980 között fejlett szegénypolitika egészítette volna ki az általános gazdaság- és társadalompolitikát (amibe a szociálpolitika szinte beleszervült). A válasz – túl azon, hogy bizonytalan és ellenőrizhetetlen – kegyetlen. Valószínű ugyanis, hogy fejlett szegénypolitika esetén a fejlődés egésze lassúbb lett volna. Hisz ha szélesebb körben létezett volna a nyugdíjra nem jogosult idősek segélyezése, kisebb lett volna a társadalmi nyomás és gyengébb a politikai törekvés a nyugdíjrendszer fejlesztésére, nem nőtt volna a nyugdíjasok aránya a nyugdíjkorhatáron felüli népességen belül 40-ről mintegy 90 százalékra vagy fölé. Ha a gyermekek segélyezése gyakoribb lett volna, nem jutott volna el az ország a nemzetközileg elfogadható szintű, közel teljes körű családi pótlék rendszerig. (A családi pótlékból kizáró tényezők ugyanis elvileg roppant fontosak, de teljes foglalkoztatottság idején gyakorlati következményük csekély.) Ha továbbra is szegényjogon lehetett volna egészségügyi ellátáshoz jutni, nem szélesedett volna állampolgári jogúvá az egészségügyi ellátás, és szintje valószínűleg még a mait sem érné el. A szegényjogon nyújtott ellátás még annyira sem vonzza a forrásokat, mint az állampolgári jog. Vagyis az összeredmény még viszonylag bőkezű szegénypolitika esetén is sokkal rosszabb lenne a mainál. Egyfelől számos ellátás szintje a mainál is alacsonyabb lenne, másrészt megmaradtak volna a szegénypolitika vázolt rossz vonásai.

            A fenti levelezés talán nagyon is elvontak, logikailag felépítettnek tűnt. Ezért érdemes a logika igazolására néhány nemzetközi tapasztalatot megemlíteni. A legfontosabb ezek közül a Magyarországnál sokszor gazdagabb Amerikai Egyesült Államok példája. Az amerikai, alapvetően individualista ideológiához híven az Egyesült Államok maradt a gazdaságilag fejlett tőkés országok között az, amelyikben legnagyobb szerepe maradt a segélyezésnek, szegényjognak. A prosperitás évei alatt a „szegénység elleni harc” jórészt a szegénypolitika fejlesztését, a sokféle szelektív rendszer liberalizálását, bővítését, színvonalemelését jelentette. E fejlesztések – az erőteljes polgárjogi küzdelmek (Civil Rights Movement) ellenére – nem tudták teljesen és véglegesen emancipálni, teljes jogú polgárrá tenni a segélyezetteket. Ezért az új, konzervatív vezetésnek igen jelentős programcsökkentéseket sikerült végrehajtania a gazdasági dekonjuktúra óta e területeken – míg a jogszerű társadalombiztosítási rendszerek megnyirbálása nem járt sikerrel. Sajátos a szolgáltatások helyzete is. Az utolsó évtizedekben kiépítették az időskorúak mellett a szegények (szegényjogon nyújtott) egészségügyi ellátási rendszerét. Ez kétségkívül sok segítséget jelentett a szegényeknek. A többség számára az ellátás – biztosítással vagy anélkül – továbbra is fizető. Ennek ellenére, és annak ellenére, hogy az USA a nemzeti termék sokkal nagyobb hányadát fordítja egészségügyre, mint a fejlett tőkés országok zöme (8-10 százalékot a 4-6 százalékkal szemben), szakértők egybehangzó állítása szerint a betegellátás átlagos színvonala, az egészségügyi ellátás „szelleme” sokkal rosszabb, mint a legtöbb állampolgári jogú ellátást nyújtó országban. (A többletkiadások az orvoslás technikai csúcsain és a fizető ellátás csúcsain kamatoznak, a rendszer egészére kevéssé hatnak.)

            Közvetlenebb és közelibb alátámasztást nyújt az a vizsgálat, amely nyolc fejlett tőkés országban hasonlította össze a közelmúltban a jövedelempótló – biztosítási vagy segélyezési – rendszerek társadalmi hatékonyságát. A vizsgált körben – házaspárok és gyermekes családok esetében – a segélyezés kiterjedtsége szinte pontosan fordított kapcsolatban áll a szegénység előfordulási gyakoriságával.

            Végeredményben úgy tűnik, gazdaságilag felfelé ívelő periódusokban a szegénység csökkentése önálló szegénypolitika nélkül megtörténhet, megfelelő gazdaság- és társadalompolitika révén. Gazdaságilag romló helyzetben, ha a közösségi szolidaritás és a politikai akarat nem elég erősek a rossz helyzetek jelentős továbbromlásának megelőzésére, a szegénypolitika bizonyos elemei felerősödhetnek. Ez lényegileg akkor következik be, ha a politika tudomást vesz a szegénység tényeiről, de szüksége van az egyént felelőssé tévő szegény-ideológiára, illetve úgy véli, hogy rendszerbeli javításra nincs lehetősége. (Ebben az esetben a szegénypolitika is jobb a semminél.) Számolni kell azonban azzal, hogy a szegénypolitika jó esetben is csak a szegények egy részén segít, a szegénység csökkentésére, társadalmi okainak gyengítésére definíciószerűen alkalmatlan. A szegénypolitikát, de bizonyos elemei kiegészíthetik azt.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.